2. fejezet

- La! – kiáltotta. Ez Tom volt, aki teljesen bele volt zúgva a lányba. Sajnos ezzel tisztába is volt Lauren. Lepattant az erkélyről, majd gyorsan visszament az ágyához. Nem akart beszélni a fiúval. Tudta mi következett volna. Valamiért tudta, hogy lassan el kell készülnie. A fürdőjébe ment, és gyorsan lezuhanyozott. Soha nem látott sebességgel. Miután kijött a kabinból, megfésülte a haját, és most is, mint általában felcsurizta a feje tetejére. A szekrényéhez ment, és kiválasztott egy egyszerű ruhát. Fekete toppot vett felülre, térdnadrágot alulra, és egy megkötős magasabb talpú cipőt választott lábbelinek. Van még valami, amit kihagyott. Pontosabban nem egy valami, hanem több dolog.  Először is, ékszerek. A nyakába rakott egy „I Love New York” feliratú nyakláncot, és felvett egy olyan karkötőt, amely két részből állt, és össze kell kulcsolni. A sminket finomra fogta. Bronzszínű árnyalatot vitt fel a szemhéjaira, majd világos mézszínű szájfényt tett az ajkaira. Ekkor ismét meghallotta a nevét, de erőteljesebben.

- Bakker, Tom! Csendesebben nem lehetne? – hajolt ki az erkélyre. A fiú csodálattal nézte. Lauren utálta, hogyha így néznek rá. Annyira előrehajolt, hogy most tényleg elvesztette az egyensúlyát. Azt hitte, hogy meghal. Ám, valaki elkapta. Egy ismerős alak, akinek masszív erős karja volt. A lány undorodott a férfitól amióta csak meglátta.

- Köszönöm – suttogta, ekkor az osztálytársa felé fordultak, akinek szó szerint leesett az álla.

- Most azonnal elmész, és ma nem jössz vissza! – nézett mélyen Tom szemébe. A fiúnak barna haja volt, és zöld szemei. Most úgy mozgott a teste, mintha robot lenne. Megfordult, és lassú léptekkel hazamenni kezdett. Lauren nagyot szusszant. Csak most vette észre, hogy még mindig az „idegen” karjaiban van, aki meglátogatta őt tegnap is.

- Talán megismerhetném a megmentőm nevét? – kérdezte viccelődve, de a férfi komolyan vette.

- Chris. A kiképződ. De szólíts csak Mesternek – válaszolt, ezen a kijelentésen még Lauren is nevetni kezdett. Ekkor tudatosult benne a gondolat. A férfi nem is volt olyan nagy melák, mint azt először elképzelte. Most nem volt félhomály, így tökéletesen ki tudta venni az arcvonását. Szép, napbarnított bőre volt – talán néger? -, ahogyan csokoládébarna szemei. Chris letette a lányt, és mélyen a szemébe nézett. Egy pillanatra ez az egész többnek tűnt 1 másodpercnél, ami már kötekedésnek számít.

- Mit keresel itt? – törte meg a kínos csendet Lauren.

- Ma van a nagy nap – válaszolt komolyan a kérdésére.

-  De még el se köszöntem a szüleimtől, ésés… - nem tudott többet kinyögni. Érezte, ahogy könnyek gyűlnek a szemébe. Elfordult a kiképzőjétől. Nem akarta, hogy így lássák. Sőt! Sose akarta, hogy bárki is sírni lássa. Túl erősnek mutatta magát. A fiú Lauren vállára tette a kezét. Megértő volt.

- Időm, mint a tenger – jelentette ki hidegen. A lány letörölte a könnyeit, majd visszafordult. Chris még mindig ugyanúgy tartotta a kezét.

- Ki vagy Te? – szegezte neki a kérdést. – Egyszerűen csak felbukkansz, mintha minden oké lenne. Ebbe nincs semmi oké! Nem értem, ezt az egész dolgot. Még is mire kellek én a kormánynak? Egy átlagos lány vagyok, könyörgöm! És egyáltalán, hogy vagy te ilyen gyors? Olyan vagy, mint a villám. Bárhol ott vagy. Gyorsabb vagy az embernél… - mondta monológját, de a férfi megszakította.

- Vámpír vagyok. – Micsoda? De, hiszen vámpírok nem létezne. Legalábbis, Lauren tudása szerint. Rémület ült ki az arcára, és hátrálni kezdett. Ezt látván Chris mondott még valamit. – Ha azt szeretném, hogy halott legyél, már régen véged lett volna. De, mindent elmagyarázok a maga idejében – tartotta fel védekezően a kezét, mintha megadná magát. Azt szerette volna elérni, hogy a lány bízzon benne.

- Hova viszel engem? – szegezett neki még egy kérdést.

- New York-ba. Úgyis szereted. – mutatott a nyakláncára. Lauren a nyakához emelte a kezét, és egy hirtelen mozdulattal kitépte az ékszert. Eldobta a fűre, majd köpött is egyet. Karba tette a kezeit. – A köpdösésbe nagyon jó vagy, tegyük hozzá – mondta, és egy félmosoly suhant át az arcán. Vámpírsebességgel ott termett előtte, és mélyen a szemébe nézett. – Megígérted. Alkut kötöttünk – fenyegetően beszélt hozzá. Ekkor elállt a lány lélegzete.

- Elbúcsúzom tőlük - szomorú volt. De nagyon. Hátra sem nézve bement a házba, és egyenesen fel a szobájába. Chris innen nézve is látta őt. Talán túlságosan megkedvelte, pedig még nem is ismeri. Az eddigi stílusából nagyon is bejön neki. Az ajtó előtt termett, majd csengetett. A lány szülei nyitottak ajtót.

- Jó napot kívánok! Elnézést kérek a korai zavarásért, de most jutott eszembe egy ötlet. A bátyámnak van egy üdülőhelye, és az osztályból nagyon sokan eljönnek. Ezennel szeretném meghívni Lauren-t is. – ez a kitalált szöveg nagyon hatásos volt. A lány szülei egymásra néztek, és egy szót sem tudtak kibökni. Ekkor felkiáltottak az emeletre.

- Drágám, gyere egy kicsit! – szólt az anyukája. A lányuk szapora léptekkel haladt lefelé az emeletről, egy doboz fagyival a kezében. Mikor meglátta Christ kiesett a kezéből a kanál, és a fagyis doboz is. A fiú ettől a látványtól elmosolyodott.

- La! – kiáltott oda neki. – Gyere csak! – intett maga mellé. Neki is előadta a hamis szöveget. Ebből semmi nem volt igaz. Bár nem kizárt, hogy a vámpírnak van egy bátyja, és annak egy üdülőhelye. Átkarolta a vállát. – Na, mit szólsz? – érdeklődött. Nem is jutott volna eszébe más hazugság a lánynak, mint ez.

- Őőő… - ekkor Chris oldalba bökte. – Elmehetek? – nyögte ki végül. A szülei megadóan megvonták a vállukat, és rá mondta egy igent. Lauren felszaladt a bőröndjéért. Mikor visszaért a földszintre, Chris elvette azokat és bepakolta a kocsiba.

- Jó nyaralást, drágám! – mondták szinte egyszerre a szülei. Lauren szorosan átölelte őket, majd három puszit adott az arcukra.

- Szeretlek titeket! – suttogta a kocsiból.

- Mi is. – mondták. Chris erőteljesen becsapta a vörös Ferrari ajtaját. Teteje nem volt ennek a csodajárgánynak. Így még menőbb stílust kölcsönzött a vezetőjének. Beindította a motort, azt pedig kellemes hangnemmel felmorgott.

- Sziasztok! – köszönt el könnyes szemmel Lauren, a kezét a szájához emelte és dobott egy puszit. Mikor elindultak felemelte a kezét, és még integetett a szüleinek.
Szomorúan meredt maga elé. Oldalra fordított a fejét, és hagyta, hogy könnyek csorogjanak le az arcán. Nem érdekelte, hogyha még Chris is észreveszi. Gondolta, ez már nem újdonság neki.

 

Több óra kocsikázás után, a távolból egy nagyváros rajzolódott ki. Ez pedig felkeltette Lauren érdeklődését. Muszáj volt lezárnia magában azt a bizonyos dolgot. Egyszerűen, nem lesz jobb, hogyha ezen rágja magát. Sokkal rosszabb, ha ezen fog lovagolni egész nyári szünet alatt. Nagyot sóhajtott, amit persze Chris kifinomult érzékei azonnal észrevettek.

- Hé – kezdett bele, de a lány ismét elfordította az arcát. Nem volt képes a szemébe nézni. Délelőtt olyan jól telt minden, míg el nem hívták őt arra az „üdülőhelyre”. Kész börtön lehet. – Tudom, hogy ez most nehéz neked – folytatta tovább, de a lány belevágott a szavába. A dühtől képes volt a férfi szemébe nézni.

- Nem, nem tudod, hogy milyen érzés ez. Elszakítottak a családomtól, miközben azt se tudom, hogy mit vállaltam magamra. Képzelhetem, hogy milyen jó lesz ott üdülni egész nyáron – szinte már csikorgatta a fogát.

- Lauren, hallgass meg! – szólította komolyan a kiképzője. – Nagyon is tudom, hogy ez milyen. Egy vámpír klánnak hála elvesztettem az összes szeretteimet és barátaimat. Úgyhogy légy szíves ne próbáld nekem itt bemagyarázni, hogy én nem érezhetek úgy, mint te! – Lauren ezeket a mondatokat lemerevedve hallgatta. Ledöbbent. Egyből eluralkodott rajta a megbánás.

- Ó, sajnálom… izé, ne haragudj! – szabadkozott, de ennél értelmes mondat nem került a szájára. – Sajnálom, tényleg! – ragadta meg Chris kezét. Mivel az egyik a kormányon nyugodott, a másik pedig a Ferrari ülésén. A fiú komoly arccal tekintett az öccse kulcsolódó kezükre.

- Semmi baj, régen történt … - mondta, és ekkor mintha nem is a jelenben járt volna. Egy kamion jött velük szembe. Chris észre se vette, de rátért a másik sávra. Lauren zökkentette ki a férfit a gondolatmenetéből.

- CHRIS! Vigyázz! – ordította, és elrántotta a kormányt. A fiú ekkor kapott észbe, és egy egyszerű mozdulattal visszatérítette a járgányt az eredeti útvonalára. Hála a vámpír érzékeinek, és a kocsi berendezésének.

- Basszus! – ez volt az egyetlen „csúnya” szó, amit a férfitól idáig hallott. - Jó hangos vagy! – Lauren elnevette magát. Ez volt a legszórakozottabb pillanat az óta, mióta a lány otthagyta Washingtont. Chris bekapcsolta a rádiót, és azt hallgatták addig, míg New York belvárosába nem értek. Lauren áhítattal nézte a hatalmas épületeket, a nyüzsgő várost. Ez a pár perc elfelejtett vele minden gondot. A forgalmas belvárosból tovább hajtottak valamerre. A lánynak fogalma se volt, hogy merre.

- Hol vagyunk? – kérdezte.

- Mindjárt megérkezünk. – nyugtatta meg a lányt. Ezzel nem sokra ment. Lauren csak egyre jobban izgult. Nem bírt beletörődni, hogy ilyen lett a sorsa. Csak tovább hajtottak az úton. Egy elhagyott vidékre érkeztek. Rozoga ház tárulkozott eléjük, és a mögött pedig egy erdő tartózkodott.

- Ez még New York? – tett fel egy újabb kérdést a lány undorodva.

- Nem egészen. – válaszolt a kérdésére egy beazonosíthatatlan hang. A csengő hang felé fordult, de mire megnézhette volna a férfit elsötétült előtte a világ.